| A nyúlüregen túl – Tim Burton: Alice Csodaországban |
 |
 |
 |
| Írta: Bsli & Dó |
| 2010. március 09. kedd, 07:00 |
 Az Alice Csodaországban, az ismert és közkedvelt, szürreális, mondhatni őrült angol mese a mai napig rengeteg feldolgozást élt meg. A mostani vállalkozás Tim Burton nevéhez fűződik. Be kell vallanunk, a szürreális mese és a nem kevésbé „őrült” rendező találkozása felkeltette kíváncsiságunkat. Burton filmről lévén szó, Johnny Depp sem maradhatott ki, ami várhatóan újabb jó pont. De vajon elégedetten másztunk elő a nyúlüregből? Vagy az első pár perc után menekültünk?
A legbetegebb Alice feldolgozás, amivel eddig találkoztunk, az American McGee-nek köszönhető, aki játék formájában elevenítette meg a történetet. Alice őrültek házából csöppen a nyúlüregbe, hogy aztán egy méretes konyhakés segítségével vágjon rendet Csodaországban. Természetesen nem számítottunk ilyen elborult feldolgozásra, még Burton-től sem. A film lassan kezdődik, elénk tárul Alice kicsit sem érdekes élete, hogy ezek után még inkább értékeljük a kalandokat, amikbe belecsöppen. Amikor a nyulat követve lebucskázik a lyukba, a film is beindul. Az első pár Csodaországban töltött perc után két dolgot szűrhetünk le. A ruhák szakítószilárdásága párját ritkítja, a világ megjelenítése pedig elképesztő. Annyira jól sikerült ezt az őrült világot megjeleníteni, hogy egyszerűen hátradőlünk a székben, és csak élvezzük a sok agyatlan marhaságot. Lehetne reklamálni, hogy nem annyira 3D-s, mintha kétszer ilyen 3D-s lenne, nem elég Tim Burton-ös, Mia Wasikowska nem túl karakteres mint Alice, de minket mindez nem érdekelt. A film szórakoztat. Burton kéznyoma látszik a környezeten és a szereplőkön, persze nehéz megmondani, hogy ez mennyire az ő érdeme, amikor az alap sztori is eléggé hibbant. A 3D fel-feltűnik, és elég ahhoz, hogy ne kezdjünk reklamálni a fülünket nyomó szemüveg miatt. A főszereplő valóban nem brillírozik, de ebben a szerepben nincs is nagyon mivel. Vele ellentétben Johnny Depp frenetikus Mad Hatter (Kalapos). Vissza-visszaköszönnek tipikus Depp-es mozgások, de akkor is jól áll neki az őrültség. A mellékszereplők mind szórakoztatóak, a csodaországbeli részek pedig magával ragadóak. Amit hibaként fel lehet róni a filmnek az, hogy a bevezetőnek kötelező bevezető szaga van, a vége pedig szerintünk borzalmas. Alice visszatér a saját világába, és egy összecsapott, érdektelen, mindenféle konklúziótól mentes, „neszeittvanakarakterfejlődés” érzésű zárást kapunk. Ezt vagy ki lehetett volna hagyni, vagy nagyon máshogy kellett volna. Szerencsére nem elég hosszú ahhoz, hogy tönkretegye a film által nyújtott élményt. Ha valaki szórakozni akar beülni a moziba, akkor ez a film kötelező darab, 100 percre garantáltan kikapcsol, és ha nem erre való a mozi, akkor vajon mire? Bsli
A második felvonás előtt nézzék meg az előzetest!
Nagyjából fél éve vártam erre a filmre, mert bár a Disney rajzfilm soha nem tartozott a kedvenceim közé, a Tim Burton-féle verzióban láttam fantáziát. Elképzelhető, hogy az én elvárásaim voltak túl nagyok, mindenesetre ez tűnik a rendező eddigi leggyengébb filmjének. De kezdjük az elején! Alice történetét valószínűleg mindenki ismeri. A kislány beleesik egy lyukba, és Csodaországban találja magát, ahol találkozik mindenféle furcsa lényekkel, végül felébred. A film természetesen nem erről szól. Angliában járunk, ahol a körülbelül 20 éves Alice-t épp férjhez akarják kényszeríteni, nehogy vénlány maradjon. Összegyűlnek az úri népek, majd egy „teljesen spontán” kézkérés következik a jelenlévő néhányszáz ember előtt. Bár a család nem akarja, hogy Alice a bolond Imogen néni sorsára jusson, a lány a boldogító igen helyett időt kér, és üldözőbe veszi a mellényes nyulat, aki állandó szereplője visszatérő rémálmának. Beesik a megfelelő lyukba, és onnantól szinte minden a régi, néhány apróságot leszámítva. Összemegy, megnő, és mivel láthatóan nem emlékszik a környékre, az őt fogadó lények nem hisznek abban, hogy az igazi Alice-hoz van szerencséjük. Azt a lányt várják ugyanis, aki kisebb korában már járt Csodaországban, aki a Dicsőség napján legyőzi a gonosz Vörös Királynő sárkánygyíkját, és ezzel leveszi a fejéről a koronát. Az odáig vezető út persze még véletlenül sem egyszerű, de sajnos nem is annyira beteg, amennyire Tim Burton-től várná az ember. Szóval a néző leginkább látványt kap, 3D-t – ami néha hihetetlenül gagyi, néha viszont csak kapkodjuk a fejünket, nehogy szemen találjon egy sószóró, esetleg valami bútor – és néhány igen jó színészt, akiktől a film lényegében értékelhető lesz. Itt emelnénk ki a bolond Kalapost, Johnny Deppet – aki nélkül már nem is nagyon tudnánk elképzelni Burton filmet – és az Alice-t alakító, elsőre nem különösebben szimpatikus Mia Wasikowskát. A többi szereplővel azért nehéz mit kezdeni, mert a Fehér Királynő (Anne Hathaway) kivételével mindenki számítógéppel lett felturbózva. Ennek ellenére – vagy pont ezért? – imádtuk a karaktereket; az eltűnős macskát, a nyulat, Tutyikát és Mutyikát, a Bölcselő hernyót, de még a hatalmas fejű Vörös Királynőt, Helena Bonham Cartert is. Óriási piros pontot kapnak a film készítői is, akik tisztában voltak azzal, hogy a nézőtéren nem csak óvodások és kisiskolások lesznek, hanem felnőttek is, és reagáltak a bennük felmerülő kérdésekre. Mi például csodálkoztunk volna, ha Alice egyből elfogadja és elhiszi, hogy ott van, ahol, annak ellenére, hogy nagyjából minden éjjel azt álmodja, hogy beleesik a nyúlüregbe. Szerencsére mindent megkérdőjelez, mindent álomnak hisz, így abszolút nem jön ki hülyén a dolog. Ezek után lényegében érthetetlen, miért nem működik a film úgy, mint a rendező korábbi alkotásai. Valami hiányzik. Összességében tetszett, mert akartam, hogy tetsszen, de nem feltétlenül volt jó. Sebaj, Burton úrnak elnézzük, tudjuk, hogy lesz még jobb is. Dó
Alice Csodaországban Amerikai fantasztikus film, 2010 Rendező: Tim Burton |
| Módosítás dátuma: 2010. március 08. hétfő, 16:05 |
Belépés
Hirdetés
Hozzászólások
Szóval én szenvedtem rajta, úgyhogy mazochistáknak ajánlom.
gaborz, akkor a Sweeney Todd-ot nézd meg!
Miért mondod ezt?
Azt láttam mán :-)
A Fehér Királynő valószínűleg szándékosan lett idióta, de nekem ő pl. tökéletesen elhanyagolható szereplő volt.