Október 16-án nem csak a Rammstein jelentkezett új albummal, hanem Michael Bublé is. Be kell vallanunk, kíváncsiságból hallgattuk meg a lemezt, de totál meggyőzött, annak ellenére, hogy Bublé úr úgy általában elég vegyes érzéseket vált ki belőlünk. Ha kíváncsi a hiperszubjektív véleményünkre, feltétlenül olvasson tovább! Érdemes, ugyanis a szövegben elrejtettünk egy linket, amire rákattintva szem- és fültanúja lehet egy meglehetősen égő produkciónak.

A „Haven’t met you yet” – egész korrekre sikerült – klipje

Annak ellenére, hogy mi most kötekedtünk „kicsit”, az a helyzet, hogy Bublé úrral abszolút semmi baj nincs, ha az ember nem nézi, csak hallgatja. Mert hangja az van, ráadásul tök jó, ez a fajta zene pedig jól meg tudja nyugtatni az embert – legalábbis ha ez az ember nő, és nem 21. századi terminátor-lelkületű kiadás. Szintén az előbb említett két „feltétel” szükséges ahhoz, hogy a lemez hallgatása közben műanyag pónis, csíkos napernyős, lassított felvételes körhintázós mókák elevenedjenek meg a szemeink előtt, vagy épp rakott szoknyás, eperturmixot szürcsölgető ábrándos tekintetű jányok, akik az esti, csillagnézegetős randira készülnek. Nekünk ilyesmi gondolataink támadtak az „All I do is dream of you”, a „Stardust” és a „Whatever it takes” című számok hallgatása közben, így egy rohanós, fárasztó nap után tökéletes idegnyugtatónak bizonyultak, akárcsak a nyitó szám, a „Cry me a river” vagy a címadó dal, a „Crazy love”. Azért is gondoljuk, hogy ez egy tisztességesen összerakott album, mert nincs rajta olyan szám, amire ha ráismerünk pár másodperc után, elnyomjuk. Összességében tehát az van, hogy ez a lemez igen jól sikerült, Bublé rajongóknak és bizonytalan érdeklődőknek egyértelműen kötelező! Mi biztos meghallgatjuk még párszor, de halkan azért megjegyeznénk, hogy ha „fekete-fehér időkbe” visszautazó férfihang(ok)ra vágyunk, nálunk a – jóval szimpatikusabb – Westlife 2004-es „Allow Us To Be Frank”-je a nyerő.

Michael Bublé – Crazy love
Warner Music Hungary, 2009