Ez itt a Dupla! Önök most épp legújabb alrovatunk első bejegyzését olvassák, amelyben a 2012 című filmről fejtjük ki a véleményünket, duplán.
Újabb világvégére készül az emberiség, és ezt Amerikában (hol máshol?) jól meg is filmesítették nekünk. Pánikra semmi ok, a film alapján megmondjuk önöknek, hogyan kell túlélni mindent. Igen, mindent. Szinte.

Ha eltekintünk a „tényektől”, azaz a maják jóslataitól, azt kell mondanunk, hogy ez a film egy nem túl jól sikerült Armageddon - Holnapután mix, semmi több. Bruce Willis helyett ezúttal John Cusack menti meg az emberiség egy részét, ami nagyjából az egyetlen furcsa, újszerű dolog a filmben. A helyzetre, a karakterekre és a kivitelezésre a „tipikusnál is tipikusabb” jelző a legtalálóbb.

Adott egy fekete srác, aki megtudja föld alatt kutató barátjától, hogy egy átlagosnál durvább napkitörés hatására veszélybe került a bolygó. Ezzel az információval elszalad mindenkihez, aki tehet ez ügyben valamit, és időben, térben már ugorhatunk is az aktuális hétvégi apukához, Jackson Curtis-hez (John Cusack). Jackson épp kislányát és fiát viszi sátorozni a Yellowstone Nemzeti Parkba, amikor a furcsábbnál furcsább jelenségek „megérkeznek” Amerikába. Katonai helikopterek, lezárt részek a parkban, kiszáradt tó, megpusztult szarvas és nem mellesleg egy kutatólabor. Itt kezdenek összefutni a szálak: feka főhősünkről kiderül, hogy olvasta Jacksonunk – körülbelül 450 példányban eladott – könyvét, és feltűnik az ilyen jellegű sztorikból kihagyhatatlan bolond ember is, akinek először senki nem hisz, aztán jé, igaza lesz.

Néhány látványos földrengés után Curtis úr exfelesége, Kate (Amanda Peet) idő előtt hazarendeli a gyerekeket. Amikor kiderül, hogy tényleg nagy a baj, menekülni kezdenek; Jackson a gyerekekkel, aktuális mostohaapjukkal és Kate-tel visszarepül Yellowstone-ba, hogy a bolond formától megszerezze a térképet, ami elvezeti őket a túlélők űrhajójához. (Amiről később kiderül, hogy hajó, de ezen az indokolatlan tévhiten még véletlenül sem akadunk fent azok után, hogy repülőt például bárki, bárhonnan tud szerezni, és persze vezetni is tudja azt…) Az akció sikeres, így már „csak” Kínába kell átruccanni, amihez természetesen semmi nem kell, csak egy nagyobb repülőgép, ami 2-3 perc kétségbeesés után már a rendelkezésükre is áll, néhány utassal együtt. Most erre mit mondjunk? Jó nekik. Még néhány halálos áldozat (meg az a több százmilliárd, aki kb. senkit nem hat meg a filmben) és már a mentőhajó fedélzetén is van a kis csapat, ahol azért van egy kis fennforgás, dráma, szenvedés, önfeláldozás, de a befejezés természetesen – lehetőségekhez mérten – happy.

Az odáig vezető út pedig katasztrófa, de nem a szökőár és a földrengések miatt. Izgulnunk egy pillanatig nem kell a film alatt, ugyanis fél óra után észrevesszük, hogy minden pont arra dől, ott omlik össze, ott robban fel, ahol épp nincs főszereplő. A repülő pont elkerüli az ütközéseket, pont nem omlanak rá a felhőkarcolók sem, Jacksont szabályosan kikerülik a kitörő vulkánból röpködő mindenféle dolgok, sőt, a mentőhajó „szélvédője” is csak majdnem törik be a Mount Everesttel való ütközéskor. Jó lett volna, ha a valóságban például a Titanic is megússza ennyivel. De nem úszta, mert igazából nem így mennek a dolgok. Ha két percig reális lett volna a film, – mindegy hogy mikor, hol, komolyan – még akár meg is hatódhattunk volna. Így sajnos nem jött össze, bár abban sem vagyunk biztosak, hogy ez volt a cél.

Összefoglalva tehát: ha túl szeretnénk élni, legyünk elvált férfiak/nők, legyen 1, de inkább 2 gyerekünk, legyünk jókor, jó helyen, hogy térképen megszerezhessük a menekülési útvonalat, barátkozzunk olyanokkal, akik jóban vannak az elnökkel, legyen több millió eurónk zsebben, de leginkább: tudjunk repülőt vezetni, sőt, tartsunk is egyet a hátsókertben vagy a panel tetején, mert bármikor szükség lehet rá!

A világvégéről meg csak annyit, hogy túléltünk már „néhányat”, és mivel 2040-re is van egy „előjegyezve” , mi azért nem aggódunk annyira. Tavaly és tavaly előtt is volt például, tudták?

A 2012 alapvetően két dologban különbözik az eddigi „eljött a világvége” típusú filmektől. Az első különbség az, amit a bemutatóban is hangoztatnak. „Hogyan mentesz meg 6 milliárd embert?” válasz: „Sehogy”. Tehát nem egy soron következő „2 hét múlva megsemmisül a föld, találjunk ki valamit gyorsan… Hurrá, sikerült!” témájú alkotás.

A második különbség a technika és a pusztítás részletessége. Láttam már egy-két ilyen témájú filmet, de nem emlékszem olyanra, ami ilyen grandiózus jelenetekkel forgácsolta volna miszlikbe hőn szeretett bolygónkat. Ez az egyik olyan pontja a filmnek, ami miatt vagy nagyon fogják szeretni, vagy nagyon nem. Ezen jelenetek ugyanis annyira nagyszabásúak, hogy el tudom képzelni, valakinek pont ez fekszi meg a gyomrát.

Ami számomra még pozitívum volt a film kapcsán, az a sok „nyugodt” jelenet. Azok a részek, ahol az egyes szereplők drámáit és személyiségbeli különbségeit tárja elénk a rendező. Tetszettek azok a jelentek, amik érezhetően szimbolikus jelentést akartak hordozni. Az érzelmi hatások átjöttek, és ha nem is gondolkodtat el a film, azért szerintem az emberek többségében egy „Hm…” vagy egy „Hát igen…” bizonyára felmerült némely jelenet láttán.

Azonban a pusztításnál említett kétélű fegyver szindróma itt is tetten érhető. Bizonyára lesz olyan, aki majd „nyálas” vagy „jaj ne már” megjegyzésekkel fogja díjazni a meghatónak szánt perceket. Bizonyára lesz olyan, aki azt mondja majd, hogy nem lehet, hanem biztosan van ilyen forgatókönyve a kormányoknak egy ilyen katasztrófa idejére, és az ő elképzelésével nem fog egyezni – vagy esetleg zavarni fogja – a film által kínált megoldás. Az én elképzeléseimmel nem ütközött, elképzelhetőnek tartom, és arra a 3 órára feltétel nélkül tudtam hinni benne.

A film gyengéjét talán a főszereplők túlzott hőssé emelése jelentette, valamint az, hogy a vége felé kissé ellaposodott, bár ez talán felróható a közepén található nagy erejű jeleneteknek. Személy szerint arról a csipetnyi romantikus szálról is le tudtam volna mondani, ami a vége felé kezd bontakozni, ez nem hiányzott.

A színészi játék sem negatív, sem pozitív meglepetéssel nem szolgál. A szereplők kiválasztása az, ami nekem tetszett, vannak benne jól ismert nevek, de egy ilyen témájú filmnél szerintem jogosan kerülték a világsztárokat. Oliver Platt egy nem túl hálás szerepet – neki valamiért sok ilyen jut – felettébb jól old meg.

Összességében én mindenféleképpen ajánlom a filmet! Ha szereti a speciális effektekkel telebombázott mozikat és 3 órán keresztül „csak” nézni a rendező interpretációjában előadott világvégét, vagy szeret a főhősökért izgulni, akkor mindenképp. Ha inkább azok közé tartozik, akik kiszámolják, hogy ilyen fokú napkitörések nem is így hatnának a bolygóra, valamint a törésvonalak sem ilyen szögben futnának a felszínen, arról nem is beszélve, hogy egy lakóautó hamarabb esik le a szakadék széléről, és különben is, mit fognak kezdeni a túlélők ezek után, akkor talán nem.

2012
Amerikai-kanadai filmdráma, 158 perc, 2009
Rendező: Roland Emmerich