| Kislány fejjel lefelé, koponyával – Glenn Brown kiállítása a Ludwigban |
| Írta: Borisz |
| 2010. március 04. csütörtök, 07:00 |
 Február 6-a óta látható a Ludwig Múzeumban Glenn Brown-nak, a fiatal brit művészgeneráció egyik legismertebb tagjának kiállítása, ami ráadásul az első átfogó bemutatása a festő munkásságának. A tárlat a Tate Liverpool és a torinói Fondazione Sandretto Re Rebaudengo és a Ludwig együttműködésével jött létre, és korábban Liverpoolban és Torino-ban volt látható. Ez azért elég menő.Itt nálunk majdnem ugyanaz az anyag szerepel, kivéve, hogy néhány kép kimaradt, mivel - mint megtudtuk - a festő úgy találta, hogy a mi derék múzeumunk túl kicsi az ő képeinek, nem fér el annyi. De sebaj, a kimaradt művek helyett érkeztek másikak (amik viszont itt láthatóak először így egyben), nevezetesen a Rembrandt, Urs Graf és Lucian Freud portréi alapján egymásra rétegezéssel készült rézkarcai és grafikái, amik viszont a jelek szerint kis helyen is elférnek.  Látogatásunk időzítése egyrészt nagyon szerencsés volt, másrészt viszont nagyon szerencsétlen, ugyanis sikerült egy olyan napot kifogni, amikor 26 év alatt a belépés ingyenes (na ez azért még önmagában nem akkora probléma), ráadásul épp kezdődött az ingyenes tárlatvezetés is, azaz minden lelkes múzeumlátogató ifjú a helyszínen lebzselt, ami kissé akadályozta a zavartalan elmélyülést. Külön nehezítette a közlekedést, hogy találomra fehér ragasztócsíkokat helyeztek el egyes képek előtt a padlón, amik jelezték azt a tisztes távolságot, amit az adott műtől tartani volt illendő. Olyannyira illendő, hogy ha valaki véletlenül rálépett a csíkokra, valamiféle biztonsági rendszer vészesen sivítani kezdett. Ez nagyjából két pillanatonként megtörtént, és kábé annyira volt idegesítő, mint amikor a metróban folyamatosan ismételgeti a néni, hogy kérem, hagyják szabadon a biztonsági sávot.Másrészről ugye szerencsénk is volt ezzel a tárlatvezetés dologgal, mivel úgy a második képnél tartottak, mikor megérkeztünk, így mi is beszállhattunk egész az elején. Alapvetően van az embernek bizonyos ellenérzése az ilyesmivel kapcsolatban, bizonyára a régi sulis múzeumlátogatások emléke kísért, amikor is a lelkes bácsi minden darab cserépről órákig sztorizott, és az egész rettentő unalmas volt. Nos, ezen félelmeink most szerencsére nem igazolódtak be, mivel a jelenlegi tárlatvezetőnk, egy reménybeli művészetprofesszor-múzeumigazgató lányzó, nagyon felkészülten, érdekesen és lényegretörően beszélt a kiállításról. Glenn Brown a Young British Artists nevű fiatal brit művészgeneráció tagja, ami 1988-ban a Damian Hirst által szervezett Freeze kiállítás miatt vált híressé, és ezzel újra az érdeklődés középpontjába állította a brit művészetet. A festő az úgynevezett mash-up képviselője, ami azt jelenti, hogy a művész nem új alkotásokat hoz létre, hanem korábban létezőket gyúr össze. Sokak szerint a kortárs művészet egyik legfontosabb jelensége a mash-up elterjedése, elég csak a dj-kultúra kialakulására és népszerűségére gondolni. Glenn Brown festészete sok olyan kérdést felvet, ami általában foglalkoztatja a művészetet mostanság: az eredetiség fontossága, a másolatok létjogosultsága, vagyis hogy önálló műalkotásnak vehetünk-e valamit, amit valaki egyszerűen lekoppintott egy korábbi műről, vagy például amikor mindenféle hétköznapi tárgyakat kiállít valaki, és művészi teljesítménynek nevezi. Aztán ott vannak a technikai újítások által felmerülő kérdések, pl. a nagyon gyorsan és nagyon nagy számban való sokszorosíthatóság vagy akár a photoshop, amit Glenn Brown is alkalmaz régebbi festmények átalakításához.  A művész rendszeresen használ fel híres képeket, például Dalí, Picasso, Rembrandt vagy Renoir művei közül, és kisebb-nagyobb alakításokat végez rajtuk, összemixel képeket, átszínezi őket, vagy sokszor egyszerűen csak lemásolja őket, és új címet ad nekik. Így aztán nem csoda, hogy nem kevésszer vádolták meg plágiummal, és rengeteget pereskedett ilyen ügyekben több-kevesebb sikerrel (Többek között emiatt esett el a Turner-díjtól, ami valamiféle festő Nobel-díjnak számít).Azt mindenesetre nem állíthatjuk, hogy Glenn Brown különösebben sznob lenne, ugyanis másolási hajlama nem csak a nagy festők műveire terjed ki. Ismeretlen festők és cuki-rózsaszín rokokó képek mellett a giccsből és a populáris kultúrából is gyakran merít, előszeretettel használja fel például gagyi sci-fi könyvek borítóit, és jellemző, hogy a műveiben (főleg a címekben) rengeteg zenei utalás vagy idézet található a Joy Division, The Smith, The Cure vagy akár Lisa Stansfield számai közül. Bár az eredetiségről szóló véleményéről lehet vitatkozni, azért az tagadhatatlan, hogy hatalmas technikai tudással rendelkezik, akár a szinte fényképszerűen élethű képeiről van szó, akár azokról, amiket azokból a jellegzetes spagettiszerűen tekergőző színes vonalakból épít fel, megtoldva némi optikai csalásokkal és horrorisztikus elemekkel. Ez utóbbit kiváló túravezetőnk „abject horror”-nak nevezte, ami azt jelenti, hogy a művész szándékosan borzasztó, ijesztő vagy éppen ocsmány elemeket helyez el a képeken (ez a jelenség általában elég trendi mostanság a művészetben). A kiállítás április 11-ig látható a Ludwig Múzeumban. Nem egyszerű eligazodni a különböző művészettörténeti utalások, hivatkozások, másolatok és hasonlók tengerében (aki mindezekről értesülni akar, annak célszerű hozzánk hasonlóan hozzácsapódni egy tárlatvezetőhöz), de a kiállítás akár azok számára is élvezhető lehet, aki helyből utálják a „végigöntök egy doboz festéket a vásznon és művészetnek tekintem” típusú kiállításokat, és az ilyenektől való félelmükben messze elkerülik a kortárs művészeti múzeumokat. |
Belépés
Szavazás
Hirdetés
Hozzászólások